Családi kockaság (időszakos)

2010 december 28. | Szerző: Dorqa

 

 – Mennyi javad van? (Javad  a
“goods” nyers- és átgondolatlan fordítása)

– Sok, de szeretném még learatni ezt a kicseszett
kukoricát is.

– Add el. Vonatod van?

– Nincs, de akarok egy hambugerest.

Ha ma délután úgy négy óra tájt éppen lehallgatta
a családomat valamelyik híres titkosszolgálat (hiszen lássuk be a story
kedvéért, ez bármikor megtörténhet egy teljesen hétköznapi családdal), akkor a
fenti beszélgetést hallotta volna. Szerintem a 007-ek azóta is próbálják
dekódolni, hogy pontosan minek is a titkos fedőneve a vonat, és pláne, mi köze
a hamburgerhez. Pedig, mi csak játszottunk… 

Pedig egyszer már sikerült abbahagynom azt a
másik őrületet, ahol ültetsz, majd vársz, közben ajándékot küldesz az
ismerőseidnek, majd megint vársz. Egy extrém módon primitív játék, amiben a
legbonyolultabb művelet, amire kényszeríted a puhány agysejtjeidet az, hogy
pontosan ki kell számolnod, mikor fog kikelni a csicseriborsó. És rohadtul oda
kell figyelni, és nem mindegy, hogy te most hogyan is számolod az időt
magadban: 12 vagy 24 órás formátumban. (zsenikéim római számokkal, of course).
Ezen az egyszerű műveleten, (hogy most 17:23 van plusz 8 óra az annyi mint….)
múlhat az, hogy nyugodtan lefekszel a szokott időben, azzal  a tudattal,
hogy mire felkelsz és bekapcsolod a laptopot (még mielőtt felkapcsolnád
egyáltalán a villanyt vagy fogat mosnál) ott virít a tengernyi csicseri a
monitoron, vagy fennmaradsz hajnalig mert nem jól számoltad, és így most ki fog
száradni, és akkor annyi az eddigi 10 percnyi klikkelgetésnek. Na ezt csinálja
az ember egy darabig, és maga sem érti, mit örül egy fekete malacnak meg egy
gránátalmafának, és klikkel, és ültet, és küld egy téglát a férjének, és kap
egy félszemű nyulat az unokatestvérétől, és izgatottan várja a szintugrást, és
odébb helyezi két kockával a fehér padot meg a kis virágos ágyat mert két
kockával odébb sokkal jobban mutat, majd ha olyan mint én, egyik napról a
másikra olyan szinten megunja, hogy letiltja az  oldaláról az alkalmazást.
És valami fenséges szabadságérzés fog el: már nem izgulsz, már nem érdekel a
szemét kis csicseri, és az sem, hogy megeteti-e valaki azokat a  rohadt
csirkéket, vagy nem. Megszabadultál, egy szabad ember vagy, akinek mindegy,
hogy reggel nyolc meg tizenkét óra az pontosan mennyi is.

Majd jön egy ismerős, aki nem tudja, hogy te egy
fontos döntést hoztál: ilyen buta primitív játékokra te, egy komoly felnőtt,
aminek tartod magad jobb pillanataidban, nem fogsz időt pazarolni. De ő nem
tudja, és küldi a meghívókat, erről az új őrületről, hogy egy város, és akkor
te ott építgetsz. Nem, nem, te erős vagy, téged nem fognak behúzni a csőbe: ez
pontosan olyan ostobaság, mint az, amitől te olyan büszke vagy, hogy végre
megszabadultál. Aztán egy nap gondolsz egy ártatlannak tűnő, ám de veszélyes
“Áh, egye-fene, mi bajom lehet, csak megnézem, milyen” ….

Csak még egy házat teszek ide, még beszedem a
bérleti díjat, még ültetek egy-két virágos ágyat és fát, hogy szép legyen az a
négy kocka ott. És még építenél, de nem hagy, mert nincs elég szomszédod,
úgyhogy szólsz életed párjának, hogy azonnal de mindjárt hagyja abba azt, amit
csinál, és indítson ő is egy várost, és legyen a szomszédod, húzzon bele és
küldjön gyorsan némi aranytallért, mert súlyos problémák elé nézel, és hát
arról volt szó, hogy jóban, rosszban, a valós életben és a virtuálisban is (na
jó, lehet ezt már csak én képzelem hozzá). Életed párja ismer,  és tudja,
hogy amilyen lelkesen most nekiállsz terrorizálni mindenkit az új őrülettel,
olyan hamar fogod megunni, és ezért talán jobb lenne bele sem kezdeni, de
persze mikor is volt a legutóbb, amikor ezzel az érvvel el lehetett téged
tántorítani attól, amit eldöntöttél? Ez neked olyan, mintha valaki azt mondaná,
az életet sem kellene elkezdeni, mert egyszer úgyis vége lesz…

Majd az egyik gyerekünk is csinál egy várost, a
szomszédunk lesz, és küld nekünk energiapontokat dögivel., te meg büszkén
figyeled, milyen ügyesen gazdálkodik a javaival (lásd feljebb). És amikor már
mindhárman ezt csináljátok, erről beszéltek, ebben éltek, és már minden
rohadtul a maximumon van, jön a felmentő gondolat: még szerencse, hogy régebben
szórakozásból csináltunk a plüss mosómacinak is közösségi oldalt. Így most
valamelyikünk belép vele és akkor a plüss mosómaci (tisztességes nevén Gróf
Siminszky Márton Aladár Cézár) is indít egy város, és a szomszédunk lesz, és  így mindhárman  sokkal gyorsabban jutunk
el odáig, hogy nekem legyen vonatom, a férjemnek hamburgerese, a kicsinek meg
felhőkarcolója.

Igaz, ezen a ponton felmerült bennem, hogy minden OK, de az,
hogy a mosómacit is belehülyítettük ebbe, na az már sok, és talán ez az a pont,
ahol inkább hirtelen meg kellene unni az egészet, és helyette leülni megírni a
legutóbbi őrület krónikáját – ez itt az!:)