Kisült. Napok óta készültem erre lelkileg: hogy idén nem fogok boltban venni kalácsot, hanem szépen nekiállok, és két kicsi kezemmel sütök egyet, ahogy nagymamám és anyám is szokta; úgymond szembe megyek a XXI. századdal, és ősi tradíciókat elevenítek fel, hiszen mikor máskor adódna erre jobb alkalom, mint Ünnepek táján. Tudtam, hogy ez nem kis feladat, így gondosan bevásároltam mindent, anyukámmal is megbeszéltem, hogy erre készülök, meghallgattam a tanácsait, és többször is átolvastam a receptet. Nagymamámat már nem mertem felhívni ez ügyben, mert féltem, ha véletlenül mást mond, mint anyám (és az utolsó 30 év tapasztalata azt súgta nekem, hogy erre bizony komoly esély van) akkor az nem fog segíteni, inkább csak összezavar. Mindezek után ma reggel úgy éreztem, lélekben felkészültem végre erre a sütésre.
Annyit tudni kell rólam, hogy ha főzés/sütésről van szó, és nem valamilyen jól ismert és begyakorolt vagy könnyű ételt kell elkészítenem, hanem egy komoly és új dologgal próbálkozom, akkor számomra ez mindig felér egy élet-halál harccal, ez egy nagy téttel járó verseny köztem és az ellenséges készülődő dolog között. Mert csak egy nyertes lehet: vagy én győzök, és akkor az olyan lesz, mint ahogy a nagykönyvben megvagyon írva, vagy AZ győz, és egy félnapi szenvedés után minden a kukában végzi, én pedig lelkileg kissé összeomlok…A versengés okozta nyomás miatt, ilyenkor fokozottan hajlamos vagyok lemenni ötévesbe, apróságokon kiakadni, és súlyosabb esetekben sírásos hisztiket produkálni.
Tej. Kell bele tej. De ezt a gondos bevásárlás során elfelejtettem, pontosabban a bevásárlás után felejtettem el, hogy a tej a kalácshoz van, nem megivásra. Így, amikor első lelkesedésemben felrántottam a hűtő ajtaját, hogy kivegyem a tejet, majdnem rám tört a sírógörcs, amikor konstatáltam, hogy már csak kevesebb mint fele van a dobozban. Ott álltam hosszú pillanatokig, és értetlenül bámultam a doboz tejet: nem akartam elhinni, hogy ilyen szégyenletes vereséget fogok elszenvedni mindjárt az első másodpercekben, hiszen december 25-én, amikor minden be van zárva, semmi esélyem, hogy tejet szerezzek valahonnan. Végső elkeseredésemben nyüszítettem egyet a nappali felé: “Izé… az van, hogy nincs tej”. Visszafojtott lélegzettel vártam az Uram ítéletét, hisz mit fog szólni, mikor ekkora műsort rendeztem arról, hogy idén majd én, én majd kalácsot, bizony! Pár másodpercig csend, majd jött a nyugodt válasz: “Nem baj Drága, akkor nem sütünk idén kalácsot”. Na azt már nem! Nekem senki ne nézzen el semmit!
Hirtelen ötlettől vezérelve, levettem a polcról a mérőpoharat és beleöntöttem a tejet. Végtére is két mérnök lánya lennék, nehogy már ne tudjak kalácsot sütni: ha valamelyik hozzávaló nem elegendő, majd arányosítunk, és a tejhez mérten készítjük a kalácsot. Nem írja sehol, hogy egy hatalmas kalácsnak kell trónolnia az asztal tetején, pár szelet kalács is kalács, és itt most úgyis a gesztus számít, meg persze az, hogy én győzzek! És láss csodát: pont fele annyi tej maradt még, mint amennyit írt a recept. Ez azért is volt jó hír, mert az arányosítás mint matematikai művelet kicsit azért megrémisztett, de így nem harmadolni, vagy ötödölni kellett, csak felezni, az meg talán még fejből is megy.
Kovász. Ezzel kezdődik: kis tej, élesztő, liszt, félretenni langyos helyen. Egyszerű. A másfél kanál liszt értelmezése már gondot jelentett: ez most púpos vagy nem? Mert ha belesüllyesztem a kanalat a lisztes dobozba, akkor nagyon szép púposan szokott onnan kijönni. Egy darabig elnéztem a gyönyörűséges kis liszt-hegyet a kanalamban, majd a közönség segítségét kértem:
– Ha azt írja, hogy másfél kanál liszt, akkor a kanálnak púposnak kell lenni, vagy nem?
– Írja, hogy púpos legyen?
– Nem
– Akkor nem púpos…
Persze, neki könnyű, ő cukrásznak tanult, neki ez egyértelmű, de egy mérnök lányának írják le pontosan: másfél púpos kanál, vagy másfél nem púpos kanál, úgymond púptalan. És mi az, hogy langyos hely? A folyadék langyos, de nem egy helyiség hőmérséklete. Biztos nem szobahőmérséklet, mert akkor azt írta volna a néni a könyvben. Langyos hely… A lakásban kifejezetten meleg van, kint az erkélyen kifejezetten hideg, így elsőre nem jutott eszembe semmilyen langyos hely, hacsak azt nem akarja a néni a könyvben, hogy az erkély ajtóba álljak, a télikabát alá rejtve a kovászt. Nagymama a kályha mellé szokta tenni, de nekünk nincs kályhánk… Hosszas rágódás után, végül is tettem a fűtőtestre egy porcelán tálat, és arra a kovászt tartalmazó edényt, majd letakartam. És elmosolyogtam azon, hogy kiskoromban, ez volt az egyik legnagyobb tilalom: hogy nem szabad megnézni a kovászt, mert akkor “megfázik”. Egész sokáig meggyőződésem volt, hogy a nézéstől, és nem a kitakarástól fázik meg. Ezek után már csak azon pufogtam, hogy a néni a könyvben azt írta, hogy egy ideig hagyjuk állni,és nekem kell eldönteni, hogy mit jelent az “egy ideig”. Számomra a recept minden sorából lerítt, hogy nem egy mérnök írta. “Ez is bölcsész lehetett”, duzzogtam magamban, miközben elhatároztam, hogy az “egy ideig” félórát jelent.
Igaz, hogy a recept fonott kalács receptje, és a néni írja, hogy így meg úgy, osszuk el a tésztát és fonjunk. Mérnökök és nem művészek vére folyik bennem, úgyhogy itt bizony szó nem lehet fonásról, hanem szépen beleteszem a tésztát a formába, és olyan lesz, mint a bolti kalács, ami teljesen kalácsszerű. Annyi kreativitást viszont csempésztem bele, hogy fonott ugyan nem, de mazsolás igen! Elővettem a mazsolát, és félretettem egy kis vizes tálba ázni, hogy majd belekerül az is a tésztába. Majd felváltva Péterrel dagasztottuk a tésztát. Ehhez komoly izom kell; 12 éven aluliak számára csak szülői felügyelet mellett ajánlott, mert félő, hogy sérvet kapnak. Úgyhogy én épp csak annyit dagasztottam, ameddig élveztem, hogy még emlékszem nagymamám mozdulatára, és én is pont ugyanúgy csinálom, majd amikor elfáradtam, hívtam férjem-uramat, hogy mutassa izmait. Feltételezem, jobban élvezte volna, ha súlyemelés, kardforgatás, vagy íjfeszítés közben teheti ezt ,inkább mint kalács tészta dagasztás közben, de engem így is meggyőzött. Sőt, bele is fáradtam abba, hogy néztem, hogyan kínozza azt a szerencsétlen fél adag tésztát, úgyhogy mivel úgyis az volt a következő utasítás, hogy egy óráig kelesztjük, elszundikáltam arra a kis órára.
Mire felkeltem a kalács már a sütőben volt pár perce, Péter pedig közölte velem, hogy a mazsolát jól kihagytuk belőle. Úgy döntöttem ez nem a mi hibánk, mi ketten a dagasztással voltunk éppen elfoglalva, a sunyi kis mazsolák pedig direkt kimaradtak a kalácsból, holott nagyon odakészítettem őket, és hát onnan már csak rajtuk múlt, hogy belekerülnek vagy nem. Anyunál a mazsola sosem maradt ki, mindig ott volt benne a kalácsban szépen, fegyelmezetten.
De végre kisült. Igaz nincs mazsola a mazsolás kalácsban, ami eredetileg fonott, de ez most mégsem, és az is igaz, hogy inkább kenyér íze lett mint kalács íze, de mégiscsak szépségesen megnőtt, és első ránézésre abszolút kalácsnak néz ki, és lekvárral meg tejjel (majd ha csempészünk valahonnan) kiváló lesz. Ezek fényében, én ezt most győzelemnek könyvelem el, azzal az icipici megjegyzéssel, hogy legközelebb biztosan jobb lesz.
Életem első mazsolás kalácsa és annak kalandos története
2010 december 26. | Szerző: Dorqa
Kisült. Napok óta készültem erre lelkileg: hogy idén nem fogok boltban venni kalácsot, hanem szépen nekiállok, és két kicsi kezemmel sütök egyet, ahogy nagymamám és anyám is szokta; úgymond szembe megyek a XXI. századdal, és ősi tradíciókat elevenítek fel, hiszen mikor máskor adódna erre jobb alkalom, mint Ünnepek táján. Tudtam, hogy ez nem kis feladat, így gondosan bevásároltam mindent, anyukámmal is megbeszéltem, hogy erre készülök, meghallgattam a tanácsait, és többször is átolvastam a receptet. Nagymamámat már nem mertem felhívni ez ügyben, mert féltem, ha véletlenül mást mond, mint anyám (és az utolsó 30 év tapasztalata azt súgta nekem, hogy erre bizony komoly esély van) akkor az nem fog segíteni, inkább csak összezavar. Mindezek után ma reggel úgy éreztem, lélekben felkészültem végre erre a sütésre.
Annyit tudni kell rólam, hogy ha főzés/sütésről van szó, és nem valamilyen jól ismert és begyakorolt vagy könnyű ételt kell elkészítenem, hanem egy komoly és új dologgal próbálkozom, akkor számomra ez mindig felér egy élet-halál harccal, ez egy nagy téttel járó verseny köztem és az ellenséges készülődő dolog között. Mert csak egy nyertes lehet: vagy én győzök, és akkor az olyan lesz, mint ahogy a nagykönyvben megvagyon írva, vagy AZ győz, és egy félnapi szenvedés után minden a kukában végzi, én pedig lelkileg kissé összeomlok…A versengés okozta nyomás miatt, ilyenkor fokozottan hajlamos vagyok lemenni ötévesbe, apróságokon kiakadni, és súlyosabb esetekben sírásos hisztiket produkálni.
Tej. Kell bele tej. De ezt a gondos bevásárlás során elfelejtettem, pontosabban a bevásárlás után felejtettem el, hogy a tej a kalácshoz van, nem megivásra. Így, amikor első lelkesedésemben felrántottam a hűtő ajtaját, hogy kivegyem a tejet, majdnem rám tört a sírógörcs, amikor konstatáltam, hogy már csak kevesebb mint fele van a dobozban. Ott álltam hosszú pillanatokig, és értetlenül bámultam a doboz tejet: nem akartam elhinni, hogy ilyen szégyenletes vereséget fogok elszenvedni mindjárt az első másodpercekben, hiszen december 25-én, amikor minden be van zárva, semmi esélyem, hogy tejet szerezzek valahonnan. Végső elkeseredésemben nyüszítettem egyet a nappali felé: “Izé… az van, hogy nincs tej”. Visszafojtott lélegzettel vártam az Uram ítéletét, hisz mit fog szólni, mikor ekkora műsort rendeztem arról, hogy idén majd én, én majd kalácsot, bizony! Pár másodpercig csend, majd jött a nyugodt válasz: “Nem baj Drága, akkor nem sütünk idén kalácsot”. Na azt már nem! Nekem senki ne nézzen el semmit!
Hirtelen ötlettől vezérelve, levettem a polcról a mérőpoharat és beleöntöttem a tejet. Végtére is két mérnök lánya lennék, nehogy már ne tudjak kalácsot sütni: ha valamelyik hozzávaló nem elegendő, majd arányosítunk, és a tejhez mérten készítjük a kalácsot. Nem írja sehol, hogy egy hatalmas kalácsnak kell trónolnia az asztal tetején, pár szelet kalács is kalács, és itt most úgyis a gesztus számít, meg persze az, hogy én győzzek! És láss csodát: pont fele annyi tej maradt még, mint amennyit írt a recept. Ez azért is volt jó hír, mert az arányosítás mint matematikai művelet kicsit azért megrémisztett, de így nem harmadolni, vagy ötödölni kellett, csak felezni, az meg talán még fejből is megy.
Kovász. Ezzel kezdődik: kis tej, élesztő, liszt, félretenni langyos helyen. Egyszerű. A másfél kanál liszt értelmezése már gondot jelentett: ez most púpos vagy nem? Mert ha belesüllyesztem a kanalat a lisztes dobozba, akkor nagyon szép púposan szokott onnan kijönni. Egy darabig elnéztem a gyönyörűséges kis liszt-hegyet a kanalamban, majd a közönség segítségét kértem:
– Ha azt írja, hogy másfél kanál liszt, akkor a kanálnak púposnak kell lenni, vagy nem?
– Írja, hogy púpos legyen?
– Nem
– Akkor nem púpos…
Persze, neki könnyű, ő cukrásznak tanult, neki ez egyértelmű, de egy mérnök lányának írják le pontosan: másfél púpos kanál, vagy másfél nem púpos kanál, úgymond púptalan. És mi az, hogy langyos hely? A folyadék langyos, de nem egy helyiség hőmérséklete. Biztos nem szobahőmérséklet, mert akkor azt írta volna a néni a könyvben. Langyos hely… A lakásban kifejezetten meleg van, kint az erkélyen kifejezetten hideg, így elsőre nem jutott eszembe semmilyen langyos hely, hacsak azt nem akarja a néni a könyvben, hogy az erkély ajtóba álljak, a télikabát alá rejtve a kovászt. Nagymama a kályha mellé szokta tenni, de nekünk nincs kályhánk… Hosszas rágódás után, végül is tettem a fűtőtestre egy porcelán tálat, és arra a kovászt tartalmazó edényt, majd letakartam. És elmosolyogtam azon, hogy kiskoromban, ez volt az egyik legnagyobb tilalom: hogy nem szabad megnézni a kovászt, mert akkor “megfázik”. Egész sokáig meggyőződésem volt, hogy a nézéstől, és nem a kitakarástól fázik meg. Ezek után már csak azon pufogtam, hogy a néni a könyvben azt írta, hogy egy ideig hagyjuk állni,és nekem kell eldönteni, hogy mit jelent az “egy ideig”. Számomra a recept minden sorából lerítt, hogy nem egy mérnök írta. “Ez is bölcsész lehetett”, duzzogtam magamban, miközben elhatároztam, hogy az “egy ideig” félórát jelent.
Igaz, hogy a recept fonott kalács receptje, és a néni írja, hogy így meg úgy, osszuk el a tésztát és fonjunk. Mérnökök és nem művészek vére folyik bennem, úgyhogy itt bizony szó nem lehet fonásról, hanem szépen beleteszem a tésztát a formába, és olyan lesz, mint a bolti kalács, ami teljesen kalácsszerű. Annyi kreativitást viszont csempésztem bele, hogy fonott ugyan nem, de mazsolás igen! Elővettem a mazsolát, és félretettem egy kis vizes tálba ázni, hogy majd belekerül az is a tésztába. Majd felváltva Péterrel dagasztottuk a tésztát. Ehhez komoly izom kell; 12 éven aluliak számára csak szülői felügyelet mellett ajánlott, mert félő, hogy sérvet kapnak. Úgyhogy én épp csak annyit dagasztottam, ameddig élveztem, hogy még emlékszem nagymamám mozdulatára, és én is pont ugyanúgy csinálom, majd amikor elfáradtam, hívtam férjem-uramat, hogy mutassa izmait. Feltételezem, jobban élvezte volna, ha súlyemelés, kardforgatás, vagy íjfeszítés közben teheti ezt ,inkább mint kalács tészta dagasztás közben, de engem így is meggyőzött. Sőt, bele is fáradtam abba, hogy néztem, hogyan kínozza azt a szerencsétlen fél adag tésztát, úgyhogy mivel úgyis az volt a következő utasítás, hogy egy óráig kelesztjük, elszundikáltam arra a kis órára.
Mire felkeltem a kalács már a sütőben volt pár perce, Péter pedig közölte velem, hogy a mazsolát jól kihagytuk belőle. Úgy döntöttem ez nem a mi hibánk, mi ketten a dagasztással voltunk éppen elfoglalva, a sunyi kis mazsolák pedig direkt kimaradtak a kalácsból, holott nagyon odakészítettem őket, és hát onnan már csak rajtuk múlt, hogy belekerülnek vagy nem. Anyunál a mazsola sosem maradt ki, mindig ott volt benne a kalácsban szépen, fegyelmezetten.
De végre kisült. Igaz nincs mazsola a mazsolás kalácsban, ami eredetileg fonott, de ez most mégsem, és az is igaz, hogy inkább kenyér íze lett mint kalács íze, de mégiscsak szépségesen megnőtt, és első ránézésre abszolút kalácsnak néz ki, és lekvárral meg tejjel (majd ha csempészünk valahonnan) kiváló lesz. Ezek fényében, én ezt most győzelemnek könyvelem el, azzal az icipici megjegyzéssel, hogy legközelebb biztosan jobb lesz.
Oldal ajánlása emailben
X